Inkvizítor - Ian Watson

Talán nem meglepő, ha ismét olyasmivel kezdem, gyerekkoromban olvastam először Ian Watson Inkvizítor című “cybergót” regényét. Akkor azonban még fogalmam sem volt, hogy mi fán terem a Warhammer 40000 és a hozzá tartozó univerzum. Ezt a Valhalla páholy 1992-es kiadása sehol nem hírdette a borítóján, mint ahogy azt sem, hogy egy trilógia első kötetéről lenne szó. Erről csak sok-sok évvel később szereztem tudomást és most sikerült beszereznem a folytatásokat. Újrakezdtem hát eme sötét univerzumban tett vándorlásomnak. Lelkesedésemnek az sem vetett gátat, sőt szította azt a szóbeszéd, miszerint Jaq titkos inkvizítor történetét a W40K univerzuma időközben kivetette a kánonból. A könyv eredetileg Inquisitor címen látta meg a napvilágot 1990-ben, majd 2002-es újrakiadásban már Draqo címmel jelent meg.

A történet a főszereplő, egy Ordo Malleus rendű titkos inkvizítor, Jaq naplójaként indul, ami saját állítása szerint is olyan összeesküvésről rántja le a leplet, amit valószínűleg még a naplót olvasó, megfelelő hozzáférési szinttel rendelkező beavatottak sem tudnak elképzelni, vagy elhinni. Ennek a bekezdésnek külön csavart ad a már említett incidens, miszerint az író által bemutatott univerzum későbbi továbbfejlődése során ezeket az eseményeket kivetette magából, s a játék rajongói nem tekintik ezt igazi részének. Ez inkább csak megerősíti a sztori összeesküvés elméletes légkörét.

A bevezetőt követően az eseményleírás átmegy hagyományos külső szemlélső leírásba, ami számomra elég szerencsés fordulat, tekintve, hogy nem vagyok túlságosan oda a saját szemszöges beszámolókért. Innentől kezdődik Jaq Draco, titkos inkvizítor és csapata hátborzongató utazása egy furcsa összeesküvés után.

Jaq Draco, titkos inkvizítor kereskedőnek álcázva magát bérel egy lakosztályt Sztálindrómon, ahol titkon figyelemmel kíséri egy másik inkvizítor tisztító hadjáratát. A bolygót ugyanis ellepték a génorzók, egy olyan faj példányai, akik az emberek sorait megfertőzve beépültek a társadalom minden szintjének rétegei közé. A felperzselt városok romjai között Jaq egy nagyobb veszedelem nyomaira bukkan, gyanúja szerint az emberek millióinak lemészárlását egyesek egy gonoszabb terv megvalósítására használták fel.

A történet a 38-39. évezred környékén játszódik, jóval Horus árulása után, mint ahogy annak eseményeire több utalás is van. Mivel a játék világának bemutatására kérték fel az írót, nem csoda, hogy az egész könyv inkább tűnik számomra világleírásnak, mintsem kalandregénynek. Az alaptörténet bármily érdekfeszítő és izgalmas is, inkább csak bepillantást nyújt a cselekményekbe. Cserébe rengeteg leírás van magáról a világról, a bolyvárosokról, a világot benépesítő fajokról és rendekről. Ian Watson zseniálisan festi le a, vagy fest le egy sötét és roppantmód felkavaró cybergót világot, amihez hasonlóval, bár fantasy vonalon Glen Cook Fekete Serege büszkélkedhet. Kevés film, játék vagy könyv képes ennyire “realisztikusan” körülírni egy démoni hatással átitatott világot, mint Ian Watson az Inkvizítor utolsó fejezeteiben.

Hogy az egész könyv alatt alig történik valami, némiképp ellensúlyozza, hogy csak ez csak a trilógia első kötete. Így az sem meglepő, hogy a történet befejezetlen. A második kötet, a Harlekin előtt javaslom az Űrgárdista című könyv olvasását, ami ugyan nem a trilógia része, azonban az abban bemutatott egyik karakter is felbukkan a folytatásban.

A Warhammer 40K rajongóinak körében él az az elképzelés, miszerint ezek a korai regények nem számítanak már kánonnak a játék univerzuma szempontjából. Sajnos annál bővebb indokot nem nagyon találtam, hogy “Ian Watson a saját feje után ment”, vagy “olyan lények vannak benne, amelyek a játékban nem szerepelnek” és hasonlók.

Először is Ian Watson könyvei az első hivatalos könyvek voltak a WH40K univerzumából, így elég vicces nem-kanonitással vádolni ezeket, mégha a jogtulajdonosok változtattak is a “valóság” szövetén.

A nem-létezés vádja az egyik könyvbeli karakter faját érinti, miszerint a zömik már nem részei a játék univerzumának és az író galád módon nem volt hajlandó egy újabb kiadásban ezt a karaktert átírni. Erről elég annyi megjegyzés, hogy ezt a törpe fajt a játék egy újabb kiadásában jelentéktelenné tették, majd egy még újabb kiadásban eltüntették, majd egy későbbi játékváltozatban ismét visszahozták. Szerintem ennél többet kár erre az érvre fecsérelni.

Egy másik érv a Császárt korholja, miszerint közvetlenül kommunikál és ez sehol máshol nincs. Kicsit érdemes odafigyelni ilyenkor a történetre. Draqo egy kivételes pszí képességekkel megáldott személy a regény szerint, aki már gyerekkorában, külön képzés nélkül képes volt elrejteni a “fényét” a hiperűrben leselkedő lények elől. A császárral való párbeszédet olyan formában tárja elénk az író, ami még a főszereplőben is kétséget ébreszt, vajon megtörtént-e. Ez azt feltételezi, hogy ez elég ritka, ha nem csodaszámba menő jelenség Ian Watson által lefestett univerzumban is, így az ellentmondás feloldódni látszik.

Ha van még más kánonból kizáró ok, egyelőre ezekről nem tudok. A fórumok, mint mondtam, elég szűkszavúak ezzel kapcsolatban. Ráadásul a kanonitás felmérhetőségéhez úgy tűnik nem elég egyetlen játékkiadást ismerni, úgy tűnik gyakran változik annak leírása és szabályai.

A könyvet, ajánlom a sötét fantáziavilágok rajongóinak, a cybergót fanatikusoknak, vagy pusztán csak scifi rajongóknak is. Én mindenképp folytatom a trilógia további részeivel és ha a lelkesedésem kitart, talán a Warhammer 40K további könyveibe is belekóstolok.